Nádasdy Ádám/ halálévfordulók
Kedves Idelátogatók!
Ahogy szinte minden posztom, ami itt megjelenik a honlapon, úgy ez is (egy része legalábbis) eredendően a Belső Tenger rozi igaz története facebookoldalon lett közzétéve!
A nagyszüleim szülinapjai-halálévfordulók, gyászfeldolgozás,
Nádasdy Ádám megemlékezés, avagy ezekről való gondolatok
Több, mint két hónapja volt az apai nagymamám 85. születésnapja, és szintén több, mint két hónapja volt az anyai nagymamámnak a 87. születésnapja, mármint ha élnének, akkor ennyi idősek lennének; és szeptemberben lesz majd 10. éve, hogy az apai nagymamám, hogy itt hagyott minket, és a menyországba költözött. Én pedig jó pár hónapja kezdem azt érezni, hogy egyre kevésbé emlékszem az arcára; sőt azt is kezdem szépen-lassan elfelejteni, hogy mit csináltunk együtt; csak érzések maradtak meg vele kapcsolatban, pont úgy, mint az alapbetegségemnek a kialakulásánál, a kisbabakori életben maradásomért való küzdésemnél. A helyzetet, csak az lassítja, hogy ott van a könyvem, ami élesebbé teszi az emlékeimet az apai nagymamámmal kapcsolatban; és általa nemcsak a rossz emlékek jól láthatóak a lelki szemeimnek, hanem a jók is.
A nagypapáimnál már más a helyzet; amikor még élesek voltak a velük kapcsolatos emlékeim, akkor még nem kezdtem terápiás írásba fogni, így a könyvemben, szinte; csak említést ejtettem róluk; tényleges élményeket velük kapcsolatosan nem írtam; így az ő kis világuk már kezdenek teljesen elhalványulni bennem. Az anyai nagymamám arcvonalai; a vele való együttlétem pillanatképei (még) a legélesebbek!
Ez az elengedési folyamat sok kérdést felvet bennem:
Például azt, hogy miért van az, hogy az egyik rokonunkra, ismerősünkre, akik már nincsenek velünk jobban vissza tudunk emlékezni, mint a másikakra? S hogy van az, hogy amikor elmegy egy szerettünk, akkor abban a helyzetben, azt kívánjuk bárcsak ne fájna annyira a hiánya, és jó pár évvel később pedig azon siránkozunk, hogy miért felejtettük el, hogy milyen is volt ő, és mit csináltunk vele anno?
Azt már a Belső Tengerben is leírtam, hogy véleményem szerint a gyász dolog; az elengedés hogy van egy közeli rokonunknál, és hogy szerintem miért van az, hogy az egyik szerettünk hiánya jobban fáj, mint a másiké; de azt nem, hogy évekkel később ez a gyász folyamat milyen is; és hogy szerintem miért is van az, hogy régen azt kívántuk, hogy ez a lelkifájdalom bárcsak elmúlna, később pedig azon siránkozunk, hogy hol vannak az ő emlékképei a fejünkben.
Hogy ezek a gondolatok miért jutottak most eszembe, azontúl, hogy nemrég volt a nagymamáim születésnapjai, és Nádasdy Ádám pedig kevesebb, mint három hónapja halt meg; egészen pontosan 2026. március 29-én hunyt el? Mert Ádámot nagyon szerettem, ahogyan oly sok mindenki, és így furcsa módon nagyon megviselt az ő halála? Miért viselt meg az ő halála, és miért írtam azt, hogy "furcsa mód"?
Mert amikor 2025. decemberében befejezte az angol verziójú könyvem lektorálását [Magát az "eredeti" Belső Tenger angol adaptációját Wagner Austin készítette- ő anyanyelvi magyar-angol műfordító; és Ádám segített abban, hogy ez az adaptáció, avagy fordítás az eredetihez mű hű legyen.], akkor telefonon azt beszéltük meg, hogyha végeztem az őszi félévvel (ekkor voltam harmadik féléves, és utána passzíváltam egy egyetemi félévet), meg van az összes vizsgám, akkor leülünk Austinnal együtt egy italra, hogy megköszönjem a munkátokat
[munkájukat].
Aztán el telt a karácsony, és a szilveszter, én pedig betemetkeztem az önsajnálatba; a depresszióba (erről, és magáról a könyvfordításról is szeretnék majd egy külön posztot is; hogy miért gondoltuk úgy, hogy a Belső Tengerből kell egy angol változat is), és végül elérkeztünk, ahhoz a hétfő reggelhez, amikor szürcsölgetve a reggeli kávét, gyógytornára készülvén még egy kicsit pörgetem a facebookot, és amikor egy posztban meglátom, olvasom a hírt, hogy mi történt. Annyira szürreális volt; emlékszem alig kaptam levegőt.
S bár azóta eltelt három hónap, és már meg volt a temetése is, mégis olyan minthogyha ez most történt volna meg.
Ez a lelki megviselődés jutatott eszembe még megannyi, még ezernyi kérdést, amiknek az origója az, hogy-hogy van az, hogy szinte nem is ismertelek, csak néhányszor beszéltünk a Belső Tenger lektorálási munkád… kapcsán, illetve néha futólag összefutottunk egy-két nyilvános eseményen (például; a Magvető Esteken, illetve a 2022-es Ünnepi Könyvhéten, amikor estébe nyúlóan dedikáltad az olvasóid példányait); és mégis ennyire megvisel (most már több, mint egy év elteltével kezd azért valamelyest enyhülni) ez a fullasztó fájdalom, a hiányod. Ez a lelki krízis teljesen átértékelte bennem azt, amit eddig gondoltam az elengedésről, és a gyászról:
Eddig azt hittem, hogy csak azt az embert lehet hiányolni, gyászolni, akit valamennyire mélyebben ismer az ember. Tudja, hogy mi a hobbija, mit gondol az életről, és ismeri, hogy honnan jött az illető.
Most már tudom, hogy ez nem feltétlenül van mindig így, mert néhány meghatározó találkozás, beszélgetés…. is lehet felejthetetlen, és, ezért jogosan gondolhatjuk azt, hogy olyan mintha sok éves kapcsolat lenne köztetek; ezzel együtt pedig azt, hogy csak is a miénk úgymond az illető, és így jogosan kívánhatjuk azt, hogy még néhány évig élvezhessük a társaságát. DE! Ez a "felismerés", csak az én észrevételem, rájövéseim. Ettől függetlenül, így is vannak olyanok, amik válaszra várnak!